Röptető

OKTÓBER - MAGYAROK NAGYASSZONYA - október 8. 


Oh áldott Szűz!
Oh Magyarországnak kegyes Asszonya!
Tekints a mi sok fogyatkozásunkra: szánd meg a mi romlásunkat.


Csaknem megholt akit te szerettél; csaknem elfogyott a te országod, nemes Asszonyunk.
Azért állj elő a te szent Fiadnál.
Mondd azt néki: Fiam, az én országomban megfogyatkozott az igazi hit;
nincs igazság;
nincs isteni félelem;
nincs ájtatosság benne.
Vízzé vált az ő bora, nagyrészt tévelygésre fordult igaz vallása;
elpusztult szentegyháza;
megromlott ereje; pogány rabságára adott szabadsága.
Elhiggyed, édes hazám, Magyarország, ha a Boldogasszony tanácsát követed, és magadat
megeszmélvén, abban eljársz, amit az ő Szent Fia parancsol, foganatja lészen a Szűz könyörgésének.1

Így imádkozott Pázmány Péter a XVII. században, a három részre szakadt Magyarország idején. Szent István halála előtt a Boldogasszony oltalmára bízta az országot, a Szent Jobb tisztelete is ennek a felajánlásnak emlékét tartotta elevenen, hiszen Szent István ezzel a kézzel ajánlotta fel a magyar koronát Máriának. Sok középkori emlék is bizonyítja: mindig elevenen élt bennünk a tudat, hogy – elsőként Európában - Mária országa, Mária népe vagyunk.  Régi katolikus nemzeti himnuszunk, a „Boldogasszony, anyánk” kezdetű ének refrénje ez: „Magyarországról, édes hazánkról, ne feledkezzél meg szegény magyarokról!”2

A Magyarok Nagyasszonyának, Patrona Hungariae-nak szentelt ünnep viszonylag újabb keletű: a milleneumkor, 1896-ban vezették be, Vaszary Kolos prímás kérésére. Azonban Máriának Patrona Hungariae-ként való tisztelete igen ősi, és a katolikus néphit része.  Az ábrázolásokon – pl. a népművészetben - Mária fején a magyar korona, kezében a magyar jogar látható, gyakran magyaros ruhában, magyar színekkel jelenítik meg. Mátyás király óta a magyar arany és ezüst pénz felirata Patrona Hungariae és a Boldogasszony képe van rajta, ezért nevezték ezt a pénzt máriásnak.

Mária közbenjár értünk, magyarokért és különösen is közel állunk a szívéhez, gondoskodásához. Ez a megközelítés logikátlanságot rejt magában: ha Mária minden ember mennyei édesanyja, akire Jézus rábízta a tanítványait a kereszt alatt3, akkor igazságtalanságot tételeznénk fel róla, ha a magyarokat jobban szeretné, mint másokat. A kérdés ismerős: melyik gyerekedet szereted jobban? És lehet-e nem jobban szeretni, egyenlően szeretni?

Tolsztoj egyik női szereplőjének szájába adja a választ a kérdésre, hogy a befogadott árvalánykát nem szereti-e jobban a magáénál:

„- Férfibeszéd. A szeretetben nincs jobban vagy kevésbé. A lányomat egyféle szeretettel szeretem – őt másfélével.”4A válasz arra utal, hogy a zavar a kérdésfeltevésben van: a „szeretetek” mértékét nem lehet hasonlítgatni. És mégis különbség van szeretetünk ízében, mintázatában: attól függően, ki az a személy, aki felé irányul, akivel összeköt. Ugyanígy lehet ez, ha csoportokról gondolkodunk, s ha népekről. Lehet tehát minket, magyarokat különösen szeretni, de ez nem zárja ki, hogy más népeket más módon szeressen Mária, hanem éppen feltételezi azt. És éppen ez adja az erőt, reményt ahhoz, hogy mi a mi utunkon, a Szent István által megnyitott és évszázadok hívői által kitaposott ösvényen induljunk Mária felé.

A saját út felismerése szabadságot ad arra, hogy identitásunkban megerősödjünk. Amint megtaláltuk a saját utunkat, igazából akkor tudjuk felismerni és tisztelni, hogy vannak más utak is, mások számára. Amíg nincs saját utunk, addig minden szétfolyó, erőtlen, esetleges és értéktelen: vagy inkább: hiányoznak az igazi értékek, értelmetlen, semmire sem vezető hasonlítgatásokban veszhetünk el. Ha megtapasztaltuk, hogy életünk és történetünk egyedi, senkiéhez nem hasonlítható és egyszeri, és ki tudunk békülni vele, meg tudjuk szeretni ezt a sorsot és személyt, akik vagyunk és ami az miénk, akkor tudjuk megengedni mindenki másnak is, hogy hadd legyen önmaga és hadd járja a saját egyedi útját. Az önazonosságban való megerősödés ad erőt a toleranciához és a kiengesztelődéshez.

Érdekes, hogy a fent idézett részben Tolsztoj úgy fogalmaz, mintha ez a titok a nők tudása volna: ők ismerik a mélyebb összefüggéseket a szeretet rendjében. A lány, aki a népmesékben elválik az anyjától (aki ezekben a mesékben mindig mostohaként szerepel) és vállalja és megéli a saját sorsát, megtapasztalja a saját erejét és ráébred, milyen erő van a kezében, szívében, megküzd a félelmeivel és megtanul szeretni és szolgálni. Valószínű, hogy ez a tudás az egyediségről, saját útról és saját felelősségről és az ezekkel összekapcsolódó erőről a női beavatás során megszerzett biztonság fontos része.

A töröktopolyai (Bánát, Szerbia) Magyarok Nagyasszonya ábrázolás a hagyományokhoz híven magyar koronát visel, a kisgyermekként ábrázolt Jézussal együtt. Szokatlan sötét ruhája mozgalmasan omlik alá, karcsú alakja olyan, mint egy sötét láng, haja is sötét színű.  Gyászt sugall, fájdalmat, de a testtartása és arckifejezése nem ezt erősíti. Fejének olyan a tartása, mintha éppen felemelte volna, valami fölé emelkedett volna. Bal kezében a rózsafűzér, másik kezében, kissé szokatlan és hihetetlen módon tartja a Kisjézust. A rózsafűzér majd a talajig ér: mint egy bot, amire támaszkodik. Olyan asszony képét mutatja ez a Mária szobor, aki sok gyötrelmet ismer, gyászt visel. Biztos támasza a hite. Másik kezében tartja a gyermekét, kicsit inkább szimbolikusan, mint ténylegesen. Mintha egyensúlyát is ez adná: egyik kezén a rózsafűzér, másikon a gyermek: korona nélkül olyan volna, akár mint a magyar anya szobra.

A szobor abban a kápolnában áll, amely egy Mária-jelenés helyén épült. Mária éppen így, a Kisjézust tartva, koronásan jelent meg 1854-ben egy csapat iskolás gyereknek és a tanítójuknak, később számtalan helybéli falusinak, mestereknek, gazdálkodóknak, fuvarosoknak. Többen megjegyezték, hogy a Szűzanya fején a koronán kereszt volt, mint a magyar szent koronán, és szép, szelíd fényt árasztott. Sokan találtak itt gyógyulást, s azóta is sokan járnak a búcsúra.

Máriának, mint a Rózsafűzér Királynőjének az ünnepe szintén októberben van, Magyarok Nagyasszonya ünnepét megelőző napon, 7-én. A rózsafűzér ima évszázadok óta a kétkezi, háztartási munkát végző asszonyok imamódja: a mindennapok megszentelésének imádsága. Ezért mondhattak ilyet a régiek: a tojást két üdvözlégynyi ideig főzöd… a kávét egy miatyánknyi ideig darálod…
Sajátosan női lelkület a hétköznapok ilyen szakrális átszövése. Ez az az ima, ami a földre támaszkodik, a bot a Mária-szobor kezében: az égi és a földi természetes összekapcsolása. És ebben mi, a nők lényünknél fogva otthon vagyunk. Ez a küldetésünk, ahogy Madách mondja Az ember tragédiájában. Idézem a mű végéről az Úr szavait Ádámhoz:


“Karod erős - szived emelkedett:
Végetlen a tér, mely munkára hív,
S ha jól ügyelsz, egy szózat zeng feléd
Szünetlenül, mely visszaint s emel,
Csak azt kövesd. S ha tettdús életed
Zajában elnémúl ez égi szó,
E gyönge nő tisztább lelkűlete,
Az érdekek mocskától távolabb,
Meghallja azt, és szíverén keresztűl
Költészetté fog és dallá szürődni.”5

És imává…

 


1 Pázmány Péter: Fohászkodás a hazáért

2 első lejegyzése 1715-ből

3 János evangélium 19,25-27

4 Lev Tolsztoj: Anna Karenina. Ford. Németh László, Új Magyar Kiadó, Budapest, 1952. 733.o.

5 Madách Imre: Az ember tragédiája. XV. szín. Szépirodalmi Kiadó. 1967. 197.o.