A Boldog Terézia Katolikus Feminine Studies Szakkollégium hallgatóinak kutatásaiból​

A klasszikus ének szakos hallgatók pálya iránti elkötelezettsége

Papp Renáta

Bevezetés

Alf Gabrielsson és Björn Lindström, 2003-ban végzett kutatásaik során önéletrajzi emlékekre irányuló kikérdezéssel dolgoztak, hogy megismerjék a zene által kiváltott érzelmek skáláját. Nem a gyerekkort célozták meg, hanem az alanyoknak életük legjelentősebb zenei élményéről kellett beszámolniuk. E kutatás újszerűsége abban állt, hogy az átélt érzelmek mibenlétét akarta feltárni a zenére adott reakciók kategorizálásával. Ezek a kategóriák 900 fővel végzett interjúk tartalomelemzése alapján születtek. Összegezve az alábbiakról számoltak be:

• Általános jellemzők: az élmény általános leírása (pl. fantasztikus, hihetetlen stb.) volt.
• Fiziológiai reakciók: (libabőr, borzongás, hideg/meleg, szívdobogás felerősödése stb.), viselkedések (nevetés, kiabálás, énekelés, taktus ütése stb.), testi jellegű élmények (mintha lebegne, mintha kilépne önmagából stb.) tartoztak.
• Percepció: különböző modalitásokhoz tartozó érzékletek (látási, hallási, tapintási, kinesztéziás élmények), szinesztéziás jelenségek (színes hallás), felerősödött észlelés (szokatlanul erőteljes észleletek) és a zenei minőségek észlelése (pl. stílus, hangszerek megnevezése) alkotják ezt a kategóriát.
• Kogníció: a következő alkategóriákat foglalja magában: megváltozott attitűd (pl. nyitottság, koncentrált figyelem), megváltozott szelf-, idő- és térérzékelés, kontrollvesztés, zenével való kapcsolat megváltozása, asszociációk és emlékek megjelenése, képzelet, zene elemzése.
• Érzelmek, érzések: intenzív érzelmek (pl. nagyon erős érzelmek árasztják el a személyt), pozitív érzelmek, negatív érzelmek, vegyes érzelmek alkotják a kategóriát.
• Egzisztenciális és transzcendens vonatkozások: egzisztenciális kérdések (az élet értelmén való gondolkodás, puszta létezés megtapasztalása stb.), transzcendens élmények (mennyei, földöntúli érzések, testen kívüliség stb.), vallásos élmények (Isten jelenlétének érzése, vallásos üzenet megtapasztalása stb.) tartoznak még ehhez a kategóriához.
• Személyes és társas tényezők: új lehetőségek felfedezése (pl. felszabadultság érzése, rátalálás legbelsőbb önmagunkra), identitás megerősítése (megnövekedett önbizalom, a zene őróla szól stb.), közösségi élmény (pl. egység érzése a többi zenehallgatóval, vagy az egész világgal).

Ez a lista jó rendszert ad, így további kutatások kiindulópontjául is szolgálhat. A szerzők megvizsgáltak bizonyos összefüggéseket is, melyek során megállapították, hogy a nők intenzívebben reagálnak a zenei élményre, mint a férfiak. A biológiai nem tehát befolyásoló tényező, azonban az életkor és a zenei képzettség nem játszik szerepet. Nagy Katalin kutatónő a további következtetést is levonta, hogy az egyes emberek különböző mértékben vonódnak be a zenei élménybe. Tehát az egyént jellemző személyiségvonásnak fogható fel, hogy ki milyen erős élményt képes átélni a zene hatására. Rámutatott továbbá még arra, hogy az erősen és a gyengén bevonódók zenehallgatási szokásaikban és zenei preferenciáikban is különböznek. Előbbiek kizárólag arra figyelve, egyedül hallgatják a zenét, leginkább az emelkedettség érzését átélve, míg az utóbbiak háttérzeneként hallgatnak legszívesebben lassú, dallamos könnyű-zenét.

Három énekművész hallgatót kérdeztem arról, hogy hogyan kerültek kapcsolatba a zene világával, mit jelent számukra énekelni, voltak-e vagy vannak-e akadályok az éneklés útján, és hogy mik a jövőbeli terveik, vágyaik.

Kutatásom

1. interjúalany

A zenével, a zeneóvodában került először kapcsolatba. 4 éves korában már tudta, hogy énekelnie kell és ki is jelentette, hogy amikor felnő, énekesnő lesz. Általános iskolában elkezdett tanulni zongorázni, de ahogy nehezedtek a művek, úgy fogyott a kedve is, és 5 év után abbahagyta. Utána énekkarra járt, ahol a tanár azt javasolta, hogy kezdjen el magánéneket tanulni, mert szerinte tehetséges. Nem sokkal ezután beiratkozott a zeneiskolába, aminek köszönhetően beleszeretett az - azelőtt számára szinte teljesen ismeretlen - komolyzene világába. Addig csak könnyűzenei dalokat és musical számokat ismert.

Az általános iskolában voltak nehézségei az osztályában. Sokszor kikérték órákról, mert fellépésre vagy versenyre készült és próbálnia kellett. 6. osztályos volt, amikor annyira megutálták az osztálytársai, hogy iskolát váltott. Azt gondolták, hogy kivételeznek vele, irigykedtek rá, de az eszükbe sem jutott, hogy be kellett pótolnia azokat, amikből kimaradt.

„Nagyon rossz volt. Sokszor úgy mentem az iskolába, hogy sírtam. A tanárok voltak egyedül, akik kiálltak mellettem, és egy-két osztálytársam, de ha barátkoztak velem, akkor őket is kiközösítették, így hol eltűntek, hol visszajöttek. Nem volt ez egy egyszerű történet, de visszatekintve azt gondolom, lehet, hogy kellenek az embernek ilyen megpróbáltatások az életben. Egyre jobban azt látom, hogy nem véletlenül történnek a dolgok, mindennek meg van az oka, még akkor is, ha nagyon fáj.”

Az osztálytársakkal való problémák később már nem nehezítették az életét. Átjelentkezett egy gimnázium 6 osztályos képzésére, ahol nagyon szerették, hogy énekel. Itt azt érezte, hogy mindenki támogatja és segíti. Azt mondták neki, hogy erre a pályára született, színpadra való, és hogy szerintük ez az ő útja.

A középiskola 3. osztályában jött a gondolat, hogy válassza a jogi pályát, mert nagyon szerette a történelmet. Az az általános közvélemény, hogy a művészetből nem lehet megélni, helyette egy „normális” szakmát kell választani. A szülei is hasonló állásponton voltak. Ezzel szemben ő úgy látta, hogy a jogi pálya telítve van, az egyetemre nehéz bekerülni, és ha mégis bekerülne, akkor rengeteget kellene magolni, a sok jogszabályt kívülről fújni, és tudta, hogy nem bírná, előbb-utóbb feladná. Ám biztos volt benne, hogy ha zeneművésznek tanul, kitartó lesz, mert nagyon szeret énekelni. Családjában pedig – amelyben azelőtt még senki sem választott művészi pályát –elfogadták döntését és támogatják a mai napig.

A színpad nem volt mindig biztos terep a számára. Például az első zongora vizsgáján szédült, hányingere volt, és nem is tudta eljátszani a darabját, hiába ment jól az órákon. De a vizsga végére összeszedte magát és sikerült jól eljátszania. A későbbiekben is sok olyan koncertre emlékszik, ahol nagyon izgult. A zeneiskola 3 éve alatt a tanára több énekversenyre is elvitte, amikből sokat tanult, érezte, hogy van értelme annak, hogy ezt csinálja és fejlődik benne. Tudatosan átkonvertálta magában, hogy nem olyan rossz ő, ha már versenyre küldik, és így, fokozatosan le tudta küzdeni magában a félelmet. Koncertek előtt a pánik bizonyos mértékben mindig megjelenik, viszont most már csak addig tart, míg fel nem jut a színpadig. Ha már ott van, akkor már csak az éneklés öröme marad.

Az a vágya, hogy operaénekes legyen. Úgy gondolja, 30 éves koráig beér a hangja, és akkor majd meglátja, lesz-e lehetősége vagy kap-e szerepet. Ha ez nem sikerülne, akkor szívesen tanítana zeneiskolában, vagy valamelyik hivatásos kórusban énekelne, de ez utóbbit szeretné legkevésbé.

2. interjúalany

Az általános iskolában zenetagozatos osztályba járt, a zene 1. osztályos korától jelen van az életében. Kedvétől függően hol belefogott, hol abbahagyott különböző zenei- és sport tevékenységeket. 3. osztályos korától kezdett el csellózni, 7. osztályban előtört a rock zene iránti szenvedélye, akkor rock énekes akart lenni és gitározni tanult. Később a kézilabdázásban találta meg önmagát, mert akkor olimpiai bajnok szeretett volna lenni, majd ez is eltűnt az életéből. A középiskola második évében arról álmodozott, hogy pop sztár lesz. Szeretett volna elmenni egy tehetségkutató műsorba is, de ahogy telt az idő, teljesen elmúlt a vágya, hogy jelentkezzen, megváltozott az ízlése. A gimnázium utolsó évében az osztálytársaival létrehoztak egy funky zenekart, ami – elmondása szerint – élete legjobb zenekara volt.

Érettségi után egy színészképzőbe járt. Egy évvel később nemzetközi gazdálkodás szakon kezdett el tanulni, de a rá következő évben már abba is hagyta, mert rájött, hogy nem ez élete szakmája. Emlékeiben elevenen él, mennyit küszködött ezen a szakon, ami motiváló tényező volt számára a zenészség felé. Egyértelművé vált számára, hogy nem gazdasági vonalon kell elhelyezkednie, nem ott kell keresnie az útját.

16 éves volt, amikor elkezdett énekelni egy jazz tanárnál. Nem a legjobb hely volt elsőre, mert az ott tanultak hozzájárultak azokhoz az énektechnikai problémákhoz, amik kijavításával a mai napig küzd. Korábban voltak magas hangjai, és könnyen énekelte őket, de itt altnak képezték. Az, hogy nem a hangfajának megfelelő regiszterben énekelt - hanem mindent egy oktávval lejjebb -, addig fajult, hogy szoprán hangfajúként a kétvonalas D fölött már nem tudott énekelni. Amikor szinte teljesen elment a hangja, számot vetett az életével, és ráébredt, hogy muszáj tanulnia klasszikus hangképzést, különben végleg el fogja veszíteni a hangját. Folyamatosan lenyűgözi, hogy az operaénekesek képesek áténekelni egy egész zenekart. Örömmel tölti el, hogy ő is művésznek készül, hiszen egy csodálatos hivatás, ám ahhoz, hogy magabiztosan bánjon a hangszerével(hangjával?) (szoktuk hangszernek is nevezni a hangszálainkat), bizony keményen kell gyakorolni és kitartónak kell lenni.

Mindig is lámpalázas típusú volt, de ez a színpad iránti vágyát sosem tudta elnyomni. Sokan megjegyzik, hogy az életben nagy színésznő, és színpadon a helye. Az operában is a színház része vonzza leginkább. Egyáltalán nem zavarta, amikor az iskolában szerepelt vagy a zenekarával koncertezett. Izgult, de élvezte. Klasszikust énekelni viszont teljesen más számára. Jelenleg 4 éve tanul klasszikus hangképzést, és ijesztőnek éli meg, hogy nem tud magabiztosan kiállni a színpadra. Fél a sok rossz beidegződésektől, amiket a jazz ideje (7 év) alatt rögzített.

Szerencsésnek mondja magát, mert támogatja a családja, pedig a művészi pályát nem szokták az emberek preferálni. Leginkább az édesanyja hisz benne, aki szereti a színházat, értékes dolognak tartja, és örül, hogy a lánya művésznek tanul. Az édesapja viszont nem gondolja azt, hogy ez egy „normális” szakma, de nem olyan családban nőtt fel, amelyik erőlteti a tanulást, hanem olyanban, ahol a „mi foglalkoztat” kérdés a legfontosabb. A család támogatása anyagilag is nagyon fontos neki, mert ugyan dolgozik hétvégenként, de nem tudja eltartani magát. Ezt úgy érzi, nem várhatná el 28 évesen, és ezért is nagyon hálás érte a szüleinek. Nyolcan testvérek. Minden testvére zenélt valamit vagy játszik hangszeren jelenleg is. Náluk mindenkinek volt egy rocker korszaka, ami generációról generációra öröklődik, aztán valakinél megmarad, valakinél elmúlik.

Édesanyja mindig kritikus volt lánya külsejét illetően, ami miatt erős önbizalomhiány alakult ki benne, dacára annak, hogy első ránézésre kifejezetten önbizalommal telinek tűnik.

„Az a legrosszabb, ha egy hozzád közel álló személytől folyamatosan negatív visszajelzést kapsz, bármit csinálsz. Ezekkel vigyázni kell, nehogy lehúzzanak. És ez vonatkozik az éneklésre is, ha valaki negatív kritikát mond: el kell gondolkozni, hogy miért kaptad, és aztán dolgozni rajta. A pozitív visszajelzéseket pedig meg kell jegyezni, el kell rakni.”

Szeretne majd színpadon lenni és szólistaként szerepelni, de ha nem sikerülne az operaénekesi lét, akkor szívesen tanítana. Fóbiája van a karénekléstől a jazz-es múltja miatt, mert túl sok negatív minta köszön vissza. Ennek ellenére, szép dolognak tartja és sok szép kórusművet ismer és szeret. Ha egyszer mégis úgy alakul, hogy kórustagként kell énekelnie, és nincs más lehetősége, akkor meg fog tenni mindent tőle telhetőt, hogy a rossz emlékek ne kísértsék, hiszen a zenészek világában érzi igazán otthon magát.

3. interjúalany

Az óvodában nagyon sok népdalt énekelt, és az általános iskolai évei is végig közszerepléssel zajlottak. A zeneiskolában 1. osztályos korától 7 éven át zongorázott. Rengeteget gyakorolt, és nagyon sok versenyen részt vett. Néptánc órákra és népdalvetélkedőkre is járt. Mindig tanítósat játszott, mikor iskola után hazament: krétával írt a szekrényre, kirakott képeket, mutogatott a „gyerekeknek” (a babáinak), leosztályozta a „dolgozatokat”. Sokat olvasott, magyar tanár akart lenni. Zenetanárra nem gondolt, de a tanárságra igen.

8. osztályos korában bekerült egy zenei tagozatos általános iskolába, ahol jó volt a közeg, szerette a kórustagokat, sokat jártak kórustalálkozókra. A kórusvezető javaslatára beiratkozott zeneiskolába, hogy magánéneket tanuljon. Itt tapasztalta meg elsőnek, hogy mennyi különbség van a népdal- és a klasszikus éneklés között. Nagyon nyílt a hangja magasságok felé, ami szintén új élmény volt számára. Ahogy a gimnáziumot befejezte, a zeneiskolát is abbahagyta, mert egy új ének tanár érkezett, akinek a tanítási módszere nem volt számára szimpatikus. Ezután szeretett volna bekerülni valahova, ahol folytathatja az éneklést vagy a zongorázást, de nem kapott megerősítést sehonnan sem, így orosz-néprajz szakra adta be jelentkezését. Itt egy éven át szorongott, azt érezte, hogy nincs a helyén, hogy valami nagyon hiányzik. Akkoriban rengeteget zongorázott, minden fájdalmát „kizongorázta” magából. A kollégiumban összebarátkozott egy orgona szakos hallgatóval, aki nagyon bíztatta, hogy ha elsőnek még nem is mer a zeneművészeti egyetemre jelentkezni, akkor felvételizzen legalább a zeneművészeti szakközépiskolába, ének szakra. (ez Csilla, igaz?) (Igen ☺)

Felvették a szakközépiskolába, amelynek 2 éves képzése után megpróbálta az egyetemi felvételit is. A szakközépiskolai ének tanára nem hitt benne, viszont valahol belül azt érezte, hogy mennie kell, akkor is meg kell próbálnia. Egy valaki volt, aki tovább lendítette: az orgonista barátnője a kollégiumból, aki bíztatta, hogy legyen bátor. Nagy örömmel iratkozott ki az orosz szakról, amikor kiderült, hogy felvették a zeneművészeti karra.

Az egyetemen, minden félévi vizsga után elmondták, hogy nagyon muzikális, de sajnos semmi nem jön át számukra. A tanár, akinél tanult nem tanította igazán. Például volt egy fél év, amikor a zongorakísérőjével volt főtárgy órája, mert a tanára nem tartott órákat a koncertjei miatt, tehát hangképzést senkitől sem tanult. Azt érezte, hogy nincs, aki segítsen neki, és hogy állandóan attól szenved, hogy nem bíznak benne, nincs hangja. Nem volt önbizalma, az egyetemen nem gyakorolt soha, félt, hogy valaki meghallja. Nagyon sokat betegeskedett, begyulladt a torka, náthás volt. De sosem érezte azt nehézségek közben sem, hogy abba kellene hagynia. Tanult, amikor csak tudott, és művelte magát, rengeteg zenét hallgatott, és egyáltalán nem élt társasági életet az egyetemen. Szorgalmasan bővítette énekesi repertoárját: könyvtárba járt, olvasott, letöltött hangfelvételeket, gyűjtött rengeteg kottát, amik tetszettek neki és sokat gyakorolt.

Pár hónappal az alapképzés vége előtt egy új tanárt kapott, aki elhozta számára a megváltást. Végre volt valaki, aki énektechnikát tanított neki, és aki meglátta benne a fantáziát, hogy valamit ki lehet belőle hozni. Az alapképzést záró koncerten egyáltalán nem izgult, és már ott elkezdődött valami, a mesterképzés felvételijén pedig már nagyon jól énekelt. Úgy emlékszik vissza az érzéseire, hogy fokozatosan kezdte el birtokolni a „kincsét” (a hangját), és számára is meglepő volt a gyors változás.

A mesterképzésre egy újabb tanárt kapott, mert az előzőt csak helyettesítésre kérték fel, de ismét egy kiváló ének tanárt kapott, akinél tovább fejlődhetett.

„Nekem nagyon kellett az, hogy valaki megértse, hogy miről beszélek, hogy egy emberi lény vagyok, nem egy földönkívüli, akinek igenis vannak kérdései. Tényleg az volt életem fellélegzése, hogy valaki ért, tud nekem segíteni, időt szán rám, meglát bennem valamit. Ez mindig is vitt engem előre. Rengeteg kudarcom volt, de tudtam mindig, hogy nekem valamiért ezt kell csinálnom, mert azt érzem, hogy egy ceruza vagyok, amit nem én fogok, hanem Valaki más, és velem, általam ír valami szépet. És én azt éreztem, hogy én ezt akarom, és szeretnék engedelmeskedni.”

A jövővel kapcsolatosan a következőket gondolja:.

„Olyan érdekes, hogy a Jóisten ad lehetőségeket, és hogy melyik felé indulsz el, az csakis rajtad áll. Ahova pedig elindulsz, ő oda ad majd erőt.”

Amit nagyon szeret, az a Református Tanítóképző Főiskolán való tanítás. Amikor bemegy oda, érzi, hogy komolyan veszik a tanítványok, nem gondolják feleslegesnek az egészet, nem hiányoznak az órákról, ami egy tanárnak hatalmas dolog.

„Ez azt jelenti, hogy szeretnek jönni, valamit tanulnak, kapnak magukról, a testükről, a fegyelemről, koncentrációról.”

„A mai napig úgy állok az énekórákhoz, hogy én nem csak éneket szeretnék feltétlen tanítani, hanem valami szépet, jót, hogy nevelni tudjak.”

A debreceni diákok tanítása mellett, Egerben, az Eszterházy Károly Főiskolán is vannak növendékei. Mindig is azt érezte, hogy leginkább nagyobbakat szeretne tanítani. Azt is el tudja képzelni, hogy zeneiskolában tanít kicsiket, csak legyen egy olyan terület, ahol a nagyokkal is lehet, mert a gyerek sokszor ösztönös, és hallás után megy, de egy felnőtt felfogja és talán másodjára meg tudja csinálni, amit kér tőle.

A Csokonai Színházban szívesen elvállalna 1-2 szerepet. Azért Debrecenben, mert itt ismer sok mindenkit és azt is látja, hogy fontos neki az otthonosság. Ebben az évben felvételizik a doktori képzésre. Azt gondolja, hogy ha majd a családalapítást tervezik párjával, akkor az egri és a debreceni munkahelyén is számítanak majd a visszatérésére. Úgy érzi, megrakta a fészket, amibe vissza tud majd szállni.

Volt az életében egy pont, amikor meg kellett adnia magát a Jóistennek. Ezután teljesen megváltoztak a helyzetmegoldásai. Addig azt érezte, hogy ő küzd, ő megy, őt nem szereti senki. Addig borzasztóan aggódott mindenen, és - bár a mai napig tudják nyomasztani a problémák - folyamatosan önmérsékletet gyakorol és bízik az Úrban.Amikor imádkozni kezdett Istennel, odaadta Neki félelmeit, és Vele együtt oldotta meg a nehéz helyzeteket, akkor hirtelen könnyebbé is vált az élete. Érzi, hogy a Jóisten tenyerében van.

Befejezés

Mindig érdekeltek az emberi sorsok, a lélek örömei és küzdelmei, s hogy Isten hogyan jelenik meg az emberek életében. Különleges érzés volt belelátni ezeknek a lányoknak a világába, útkeresésükbe. A zene és az éneklés szeretete a legfontosabb közös pont mindhárom esetben, továbbá, hogy már kisgyermekként elkezdtek zenét tanulni. Szinte mindenhol megjelent, hogy a szülők azt gondolják a művész pályáról, hogy nem igazi szakma, vagy legalább is nem lehet belőle megélni, viszont a hallgatók részesülnek a család anyagi és lelki támogatásában is. Közös jellemző továbbá, hogy egyikőjüktől sem áll távol a szólistaság gondolata, ezt sorrendben a tanítás követi, és amit legkevésbé végeznének az a kóruséneklés. A hangképzés problémája mindenkinél megjelent, csak valaki már útközben megtalálta, valaki pedig még előtte áll. Gyakori, hogy nem a megfelelő tanárhoz kerülnek a tehetséges diákok, ami több éves újratanulásra kényszeríti őket, hogy a rossz technika által berögzült beidegződéseket a helyes hangképzés gyakorlása felülírja. Ami a személyes beszélgetés során számomra érzékelhető volt, az az élet, ami a lányokból sugárzott. Azt hiszem, e nélkül a fűszer nélkül nem is lehet a lelket a zene által minőségi szinten megszólaltatni.

 „Fényességet küldeni az emberi szív mélységébe: ez a művész hivatása.” (Robert Schumann)

 

Forrás:

Turmezeyné Heller Erika – Balogh László (2009): Zenei tehetséggondozás és képességfejlesztés. Debrecen, Kocka kör - Tehetséggondozó Kulturális Egyesület. 269-273. o.
http://www.mateh.hu/tehetsegkonyvtar/Konyvek/A_zenei_tehetseg.pdf
Letöltés ideje: 2017. február 17.