Röptető

A Boldog Terézia Katolikus Feminine Studies Szakkollégium hallgatóinak kutatásaiból​

Lelki fejlődés a zene útján

 

Három leendő énekesnőt kérdeztem meg arról, hogy hogyan találták meg az éneklés felé vezető utat, honnan tudták, érezték, hogy zenéléssel kell foglalkozniuk. A következő kérdésem az volt, hogy ha nehézségekbe ütköznek, tudnak-e hittel haladni tovább ezen az úton, és mi az, ami erőt ad számukra. Illetve arról is választ adnak a megkérdezettek, hogy mi jelent számukra igazi örömöt, sikert a szakmájukban.

„A zene a legmagasabb rendű kommunikáció. Kommunikáció a renddel, az igazsággal, a harmóniával és a szeretettel. E lelki építmény téglái a hangok és a csend, ami a harmónia által önti egységbe a szavakat meghaladót, a színeken, formákon, téren és időn túlit. A muzsika megemel, önmagunk-, és a külvilág legértékesebb felismerései felé. A zene bennünk, emberekben lakik, ezért az embert igaz-önmagával ajándékozza meg. Egyszerűen belép a lélekbe és kibontakoztatja önmagát. Ahány ember, annyi belső lelkiség, ezért minden ember a kizárólag rá jellemző módon éli meg a hallottakat.”1

„Alf Gabriellson, svéd kutató, aki munkásságának nagy részét a ritmus, a zenei élmény és a zenei előadásmód vizsgálatának szentelte, összegyűjtötte azokat a zenei tapasztalatokat, melyekről különböző – zenész és nem zenész – személyek számoltak be. A legintenzívebb zenei élményre rákérdezve a reakciók széles skáláját kapta. Sokan ismertettek testi válaszokat, mint a libabőr, a légzés és a szívritmus változása, melegségérzet vagy éppen megdermedés és reszketés, sőt a testen kívüliség élménye is előfordult. Egyeseknek az volt a benyomása, hogy a zene teljesen átjárja a testüket, és egészen feloldódnak a zenében. Az érzelmek különféle tónusai jelentek meg: ellazultság, béke, csodálat, hála, megtisztulás, megvigasztaltság, energikusság, valakihez tartozás, fájdalom; s ezeknek a kifejezése, mint például a könnyezés, sírás, zokogás. Kognitív szinten a tökéletesség tudata jelent meg, hatalom, remény, optimizmus, identitás-élmény („ez a zene rám vonatkozik”), a létezés felnagyított átélése, az élet értelmének megértése. Spirituális szintű érzékelések is előfordultak, Isten jelenlétének az élménye, megáldottság, a mennyországba való bepillantás momentumai.”

„Az ókor legnagyobb gondolkodói a zene szabályaiból következtettek a világegyetem törvényszerűségeire. A világegyetem összefügg a zene rendszerével - mondták - több, mint kizárólagos emberi privilégium. Egész testünkkel érezzük, benne van a zsigereinkben, az idegrendszerünkben. Érezzük és átéljük a dallamot, a hang színét és ritmusát. Racionálisan fel nem fogható a zene-ember kapcsolat, mely összeköti az embert a kozmosz egészével.”2

A Debreceni Zeneművészeti Kar 1. megkérdezett Klasszikus ének szakos hallgatója:

Már gyermekkora óta érzi, hogy az éneklésre hivatott. Mindig is énekelni akart. Az általános iskolában lánycsapatot alapított a barátnőivel, leírta azoknak a daloknak a szövegét, amelyek megtetszettek neki. Ugyan elterelték a zongora felé –zongoristának kezdett el tanulni a szakközépiskolában –de közben végig úgy érezte, hogy neki énekelnie kell. Addig csak kórusban énekelt, mert lebeszélték, elvették a kedvét az énekes szólistaságtól, mondván, hogy az nem egy biztos szakma. Azonban később, mások javaslatára mégis elkezdett énekelni, és az első óra alkalmával tudta, hogy ez az ő feladata, klasszikus éneklést kell tanulnia.

Ha nehézségekbe ütközik, az erőt Istentől kapja, mindig hozzá fordul, másrészt bízik abban, hogy nem véletlenül van ezen az úton. Amikor elmegy a kedve, vagy nem mennek jól a dolgok –főleg azért, mert meg akar felelni a tanárának vagy a közönségnek –nem adja fel. Mindig az a gondolat él benne, hogy nem véletlenül érzi azt, hogy ez az ő hivatása.

Az egyik legnagyobb öröme most márciusban érte egy gyerekeknek szánt előadáson, amikor azt érezte, hogy a közönségének adni tudott. Óriási örömöt okozott neki az, ahogyan reagáltak. Úgy érezte, hogy feltöltődött, energiát kapott akkor. Mindig azt szokta mondani, hogy „ha koncert után már egy ember azt mondja, hogy megérte eljönnie, kirázta a hideg, és nem üres kézzel megy haza, akkor már megérte az egészet”.

A Debreceni Zeneművészeti Kar 2. megkérdezett Klasszikus ének szakos hallgatója:

Kórusban énekelt 6 éves korától, és sokáig nem gondolt arra, hogy szólista legyen. De 8. osztályosként a karnagya azt javasolta, hogy szerinte komolyan kellene ezzel foglalkoznia, és az ő segítségével felvételizett a debreceni Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakközépiskolába, magánének szakra, ahol már egyértelműen érezte, hogy ezzel szeretne a jövőben foglalkozni.

Előfordul, hogy azt érzi, nem megy jól az éneklés, nem mennek úgy a tanult zenedarabok, ahogy kellene, hogy ez a pálya nem neki való, és ő belőle nem lesz énekes. Ha szakmájával kapcsolatos nehézségekbe ütközik, először is megpróbálja megnyugtatni magát. Megbízik tanárnőjében, aki szokott neki segíteni: mindig azt mondja, hogy ha valakinek ilyen kincs van a torkában, nem szabad feladnia, és nagyon jól tudja, hogy nehéz ez az út, de itt van a helye. Ő maga is tudja, nem véletlen az, hogy szeret énekelni, és hogy ezen a területen tanul.  A zenész pályának megvan a maga nehézsége, el kell fogadni, hogy nem létezik/nincs olyan, hogy valami azonnal megy.

Az énekórák során születnek apróbb sikerek, például, ha sikerül megélnie azokat az érzéseket, amik benne vannak az adott dalban vagy áriában. Van egy kedves emléke, amikor egy nagyon szomorú dalt énekelt egy koncerten, és az egyik barátnőjére olyan hatással volt, hogy elsírta magát. Ez a visszajelzés nagyon fontos volt számára. Igazából ez jelenti a „sikert” egy előadónak, ha a másik ember is azt érzi, amit ő átél. Egy másik meghatározó élménye, amikor az egyik ének órájára nagyon feszülten érkezett, sok érzés kavargott benne, és egy mély tartalmú dal eléneklése után elsírta magát. De ezt nem rossz dologként élte meg, inkább pozitív volt, mert úgy érezte, hogy ez által megtisztult.

A Debreceni Zeneművészeti Kar 3. megkérdezett Klasszikus ének szakos hallgatója:

Az általános iskolában első osztályos volt, amikor az osztállyal elmentek egy előadásra, ahol hangszereket mutattak be zenészek. Ezután kezdett el jobban érdeklődni a zene iránt. Sokan mondták neki, hogy énekeljen, de ekkor még egyáltalán nem vonzotta, nem akarta. A debreceni zeneiskolában 5 évig fuvolázott, azután ütős hangszereken kezdett el tanulni, ami szintén 5 évig tartott. Egyébként rendőr akart lenni, de mivel olyan sokan mondták neki, hogy énekléssel kellene foglalkoznia, a debreceni zeneművészeti szakközépiskolát jelölte meg első helyen, ahová fel is vették. Egyáltalán nem bánja, hogy ezen az úton indult el, sokat köszönhet a zenének, úgy érzi, hogy jót tesz a lelkének, ebben kiélheti magát. Valamint szüksége van a finomabb, érzékenyebb lelkű zenész légkörre, barátokra is, és érzi, hogy jó helyen van.

Az jelenti számára az örömöt, ha olyan szerepeket is magára húzhat, amik teljesen eltérnek az ő személyiségétől, kipróbálhatja magát bennük. Az operett darabok éneklését ebben a tanévben kezdte el, amit nagyon megszeretett: ebben „ugrálhat” sokat, ami után jólesően elfárad, és teljesen szabadnak érzi magát ebben a műfajban.

„Ha nehézség ér, először mindig megijedek, nem érzek magamban annyi tehetséget, hogy elhiggyem, meg tudom oldani, de pont ettől lesz olyan nagy az öröm, amikor a végén mégis csak jól alakulnak a dolgok.” Tudja, hogy ha nehéz helyzetbe kerül, akkor elsősorban saját magára számíthat, ezt tudatosítja minden nap, és lassan, de egyre jobban kezd magában bízni.

Összegezve

Mindhárom megkérdezett művésznő már általános iskola első osztályában elkezdett a zenével foglalkozni valamilyen formában: zongorázni, fuvolázni, kórusban énekelni. Közös bennük, hogy a környezetükben voltak olyanok, akik az éneklés felé terelték őket. Ezt akár isteni útmutatásként is felfoghatjuk, segítette őket az életfeladatuk megtalálásában.

Azt tapasztalták, hogy nehéz az énekes útja, de közben azt is érzik, hogy nem véletlenül tanulnak énekelni, és ez biztonságot, erőt ad nekik. Mindannyian arra vágynak, hogy megéljék azt, amiről énekelnek, hogy a közönségük számára a legtöbbet nyújthassák. Amikor ezek a leendő énekesnők megélik, amiről énekelnek, valami olyan erőben részesülnek, olyat tapasztalnak, ami után mindig is vágyakoztak: a katarzis élményét élik át a közönséggel. Erre törekednek minden alkalommal, amikor kilépnek a hallgatóság elé, így nyer értelmet a művészetük. Természetesen az sem mindegy, hogy milyen énektechnikai minőségben adják elő a közönségüknek. A hallgatóságnak gyakran elképzelése sincs arról, hogy mennyi munka és erőfeszítés van egy énekes mögött. Nem csak az énekórákon dolgoznak, hanem szinte minden nap szükségük van gyakorlásra, hogy tökéletesítsék azt, amire hivatva vannak, dolgoznak az éppen tanult darabokon zeneileg, hangban, érzésben. Szabadidőjükben is szoktak gondolkodni az aktuális műveken, és sokszor látszólag a semmiből új gondolataik támadnak.

Személyes tapasztalataim: 1. osztályos koromban elkezdtem zongorázni és szolfézst tanulni, de a következő évben már nem folytattam. Úgy emlékszem, nem tudtam odafigyelni, akárcsak az iskolai órákon. Az általános iskolai kórusban énekeltem néhány évet. Ide általában szívesen jártam, mert szükségem volt a zenére. A középiskola második évében kezdtem el alapfokú zeneiskolában magánéneket tanulni, és egy-másfél évvel később határoztam el, hogy szeretnék ezzel foglalkozni. 7 éves zeneiskolai énektanulás után vettek fel a zeneművészeti egyetemre. Csak az énekléshez értettem, ezért gondoltam, hogy ezen az úton a helyem. Majd kórusban szeretnék énekelni, úgy érzem, hogy ott jól érezném magam. Egyedül állva a színpadon teljesen magabiztosnak tűnök, viszont belül a pánikkal küzdök. Számomra az önbizalomhiány okozza a legnagyobb nehézséget. Bíztam abban, hogy enyhülni fog az évek során, de sajnos pont az ellenkezője történt, annak ellenére, hogy sokat fejlődtem énektechnikailag és zeneileg is. Túlságosan meg szeretnék felelni azoknak, akik hallgatnak, miközben alkalmatlannak érzem magam az éneklésre. A félelmek miatt nem tudom megélni az éneklés örömét, de az egyik nagy vágyam az, hogy eljöjjön az idő az életemben – még ha több évet is igénybe vesz –, amikor szabadon énekelhetek.

„A zene gyémánttá csiszolhatja a lelket. A finom árnyalatokat kifejező dallamok energiát sugároznak és segítenek, hogy a gondolatok, érzelmek és tettek harmóniába rendeződhessenek. A muzsika által az emberi jellem is  hangszerré válik és jóvá, magasztossá, nemessé varázsol mindent, amit megérint.”3

 

Jegyzetek

1 PR Herald Bizalomkommunikáció, Zene és lélek
https://prherald.hu/?p=10261 Letöltés ideje, hely: 2015. január 15. Debrecen

2 PR Herald Bizalomkommunikáció, Zene és lélek
https://prherald.hu/?p=10261 Letöltés ideje, hely: 2015. január 15. Debrecen

3 PR Herald Bizalomkommunikáció, Zene és lélek
https://prherald.hu/?p=102611 Letöltés ideje, hely: 2015. január 15. Debrecen