Röptető

JANUÁR - SZŰZ MÁRIA, ISTEN ANYJA - január 1.

Hogy Mária, egy földi nő, zsidó lány valóságosan Isten anyja, akinek fia a második isteni személy, a Szentháromság személye, a legpontosabban ez a név fejezi ki: Szűz Mária Isten anyja. Ez a megszólítás egyben Isten megtestesülésében való hit kifejezése is.

Ez Mária első és legfontosabb dogmája: az efezusi zsinaton (Kr.u. 431) kihirdetett hitigazság: Mária - Theotokosz, azaz Istenszülő.

A katolikus dogmák sajátossága, hogy kezdettől hagyományosan beépült részei a néphitnek, s egyszerre a tudatosulás azon fokára érkezik ez a hit, hogy definiált, pontosított formában is, dogmaként is megjelenik, sokszor egy-egy aktuális helyzet kihívására válaszul, attól inspirálva. Az így megformálódó dogmák pedig az idők során további egyre mélyebb értelmezés folyamatán haladnak tovább: a hívő közösség egyre tisztábban és mélyebben érti és éli át ugyanazt a hitet. Így tehát a dogmák fejlődnek.

 

A dogmafejlődés hasonlít ahhoz a folyamathoz, ahogy a reflektív, életét mélyebben érteni kívánó ember visszatekintve egy-egy életeseményére egyre mélyebb és mélyebb szinten érti meg a történést, a saját benne játszott szerepét, a saját és a mások indítékait, az olyan összefüggéseket, amiket csak idővel lát meg az ember, s végül, magát a sorsot, azt a titokzatos erőt, ami sokak hite számra személyes kézben van, a gondviselésében.

Mária gyermeke révén „Jézus Krisztus anyja, Atyaisten lánya, Szentlélek mátkája”, s fia, Jézus, Isten és ember egyszerre. Ahogy a himnusz mondja Jézusról: „kicsinyke tejjel étkezik, kinél madár sem éhezik.” Máriáról és a Kisjézusról pedig így szól a székely ének:

„Óh, Atyának öröme,
Óh, anyának szerelme,
Óh, anyád Atyja, aludj,
Óh, anyád fia, aludj,
Óh napfény, óh élet, óh édes Jézus.”1

Szűz és anya, emberi kapcsolódás és ontológiai viszony: az emberi racionalitást szétfeszítő, egyszerre befogadhatatlan fogalmak. Hasonlóak a keleti szerzetesek által meditációs gyakorlatként használt koanokhoz, feloldhatatlan ellentmondást hordozó bölcs mondásokhoz, amelyek paradox mivoltukkal kiemelnek a normális gondolkodás világából és segítenek belépni a transzcendens világ nem evilági törvényszerűségei közé. Olyan antinómiák,2 amelyek feloldása nem közelebb visz az igazsághoz, hanem elvisz tőle. Így, feloldásukon nem dolgozva, pusztán szemlélve azonban megnyitnak bennünk valamit, amin keresztül, kapuként átvezetnek a Szent világába.

A csíkmenasági (Hargita megye, Erdély, Románia) Madonna, egy XV. századi festett faszobor, töredékesen maradt ránk. Az 1940-es években Szervátiusz Jenő szobrászművész akadt rá a templom padlásán.3 Azóta restaurálva egyike középkori Madonnáink legmeghatóbbjainak.
Barnaszemű, barna hajú asszonyként – tipikusan magyar jellegű vonásokkal - ábrázolja a valószínűleg helyi szobrász, gótikus stílusú, finom „S” vonalban hajló alakkal, köntösben, és szintén töredékesen megmaradt koronával.

Szűz és anya, teremtmény és Isten anyja. Mária a szüzek által hagyományosan viselt kibontott hajjal jelenik meg, eredetileg kezében gyermekével: leányos törékenységgel és erőt sugárzó anyaként. Komolyan és derűsen, kicsit elmerengve, előre tekintve néz s ezzel a töprengés, szemlélődés világába vezet.

Kezéből hiányzik (valószínűleg letört) a Kisjézus, pedig nyilvánvalóan ott ült eredetileg. Így azonban azon ritka alkotások egyike lett, ahol Mária csak magában látható. Őt ritkán ábrázolják így, magában: annyira meghatározó, hogy fiához kapcsolódik egész élete, küldetése. Fia nélkül látva azonban jobban megnyílik előttünk az ő saját személye, az ő titka, miközben tudjuk, hogy hiányzik onnan, a baljáról, akinek ott helye. Ha egyedül látjuk is, ott a hiány, a hely Jézusnak, és ez is Máriáról beszél. Nem lehet őt csak egymagában elgondolni, önmagában szemlélve is fiához kapcsolódik. Ez a viszonyulás, ez a fajta meghatározottság úgy helyezi el a világban, mint valakihez tartozót: mint olyan valakit, akinek a másikhoz való kapcsolódása adja meg a helyét.

Ezzel olyasmit mutat a női létből, amit sokszor függőségéként, szenvedéssel teli élményként tapasztalnak meg a nők: érzelmi kapcsolódásuk elsődlegességét, ebből fakadó kiszolgáltatottságukat. Ugyanakkor ezzel kapcsolódik össze az a női erő is, ami mindenre képes a szeretteiért, mindent megért, mindent megbocsájt és mindig remél, egészen a halálig. A nő hajlik arra, hogy fontos kapcsolataiban éljen, ezeknek a viszonyoknak a rendjében helyezi el magát, találja meg az élete értelmét. A kiszolgáltatott szeretet és a bizalommal teli szeretet egymás két oldala, egyik sincs a másik nélkül.
A nő érzelmi függése az első lépés a felé az erő felé, ami a másikat éltetni és növelni tudja, mert ha már nem fél a szenvedéstől, amit a szeretetben való kiszolgáltatottság okoz, és amit már ismer és megélt, akkor tud szabadon bizalmat ajándékozni a másiknak, olyat, amivel akár az vissza is élhet. Ez a szeretet már nem ismer lehetetlent és nem törik össze a csalódás vagy hálátlanság súlya alatt: legyőzi azt és megmarad.

Amit a szeretethimnuszban Szent Pál mond, azt a nők ismerik: „a szeretet mindent elhisz, mindent remél, mindent eltűr, mindent elvisel. A szeretet soha el nem múlik.”4 De csak az a nő ismeri, aki belebocsátkozott a szeretet veszélyes (mert védtelenné tevő) világába.

Az újév első hónapjának első napja ezt a távlatot tárja elénk: Bocsátkozz bele, ne engedd elmenni az időt anélkül, hogy szeretnél.
A szeretésen kívül minden tettünk romépítés5

 

Jegyzetek

1 Bálint S.  im. 206.o.

2 Lepahin Valerij: Az óorosz kultúra ikonarcúsága. Szeged 1992.

3 www.csikmenasag.ro, csíkmenaságkutyahon.mht

4 1. Korintusi levél 13, 1

5 Fodor Ákos: Haiku