Röptető

NOVEMBER - MÁRIA BEMUTATÁSA A TEMPLOMBAN - november 21.

Jusztiniánus császár 534-ben templomot épített azon a helyen, ahol a hagyomány szerint Mária született, e templom felszentelésének napja őrződött meg Mária bemutatása ünnepnapjaként. Az apokrif Jakab ősevangélium ír arról, hogy Mária kislányként a jeruzsálemi templomban élt 3-tól 12 éves koráig. Az ünnep, a kis Mária bevezetése a jeruzsálemi templomba, mélyen szimbolikus értelmű.

 

 „Óh, ha megtekéntjök szerelmes atyámfiai – írja az Érdy-kódex1ez mai szent innepnek méltóságát, bizonyával nem alábbvaló asszonyunk Máriának az egyéb ünnepénél. Mert ez mai napon jelenteték meg elészer ez világnak az ő szentséges volta, mikoron az ő szent szülei felvivék az Úristennek templomában. Ki jövendő vala, hogy az felséges teremtő Úristen fiának bizony temploma lenne. Felvivék mondám, Szentléleknek oskolájában, ki jevendő vala, hogy mindez világi üdvözülő népeknek bizony mesterasszonyok lenne, felvivék az szüzeknek konventében, hogy alkolmas ideig ott szeplőtelen tisztaságban lakoznék, jószágokban gyoropodnék, emberi jóerkölcsben neveködnék, és kézimunkát tanulni, kivel annak utána életét keresné, és háza népét táplálá. Mindennek felette kedég, hogy az Úristennek tervényét, parancsolatját és az szentírást megtanulná, kiknek miatta Úristent tudná dicsérni, szolgálni, és ennennagát idvezőjteni.”

A magyar egyház valószínűleg bizánci hatásra a XII. század óta megülte ezt az ünnepet, a Bizáncban nevelkedett III. Béla király támogatásával. Az újabb időkben ez az ünnep a nyugati egyházban háttérbe szorult: a legendás történet történelmileg nem igazolható, hiszen a templomban nem lakhattak nők, lányok, és az ünnep tartalma, Mária kezdettől való Istennek szenteltsége inkább a december 8-i Szeplőtelen Fogantatás napján jelenik meg.

A jelenetet ábrázoló barokk festmény a gelencei2 templom karzatáról való, az évszám szerint 1766-ból. Meglehetősen megviselt állapotban van, de jól kivehető a jelenet: a háttérben az apa, Szent Joachim összetett kézzel térdel, előtte felesége, Szent Anna kislányukat tartja, aki egy emelvényen (talán a templomi lépcsőn?) állva jobb kezével egy liliomot tart, amelyre egy fehér galamb repül. Mindhármuk feje körül fénysugár. A festmény Mária bemutatását nem sokalakos kompozícióba foglalja, ahogy az ikonokon, középkori képeken látható: ott a főpap, egyéb templomi személyek, zsidó hívők, esetleg mennyei angyalok jelennek meg. Itt intim, családi jelenetet látunk: a szülők mély áhítattal, háttérbe vonulva ajánlják fel a kislányt, aki kiválasztottsága, tisztasága szimbólumát viszi a kezében és az odarepülő galamb, ami a Szentlelket jelképezi, hozzászáll.

Ez a kép a szent családot állítja elénk: intim, mély kapcsolat látszik a szülők és a gyermek között, és közben nyitva áll ez a kapcsolatrendszer, ez a szövetség egy magasabb rendűre: a gyermek – és így a család - természetfeletti küldetésére, hivatására, aminek engedelmesen, együtt odaszentelik a kislányt és ezzel együtt magukat is. A festmény nem az ünnepélyességét, magasztosságát emeli ki a jelenetnek, hanem a közösségi jellegét, az egész családra kiható, meghatározó voltát: ami a gyermek hivatása, az a szüleinek is hivatás. És az egyértelmű, egy irányba – a hivatást adó Isten irányába - lendülő közös érzést, az odaadottság érzését nagyon erős személyességgel ábrázolja a kép. Anna egyszerre néz a kislányára és a mögötte kibontakozó titokra, mozdulata, tekintete bensőséges, gyengéd, alakja biztonságot nyújtó, mégis teljesen szabadon enged, odaad. Anya és lánya egy ritmusban, összehangolódva jelennek meg: az anya az érettség szelídségével, békéjével, a kislány a gyermek nyitott, érdeklődő, ártatlan módján. Az apa hozzájuk képest sötétebb, kevesebbet kap a rájuk eső fényből, kijjebb marad a történeten, de ott van és biztonságot, egyensúlyt ad.

November havát régen Mindenszentek havának nevezték a halottakról, előttünk járókról való megemlékezés jegyében. Befelé forduló hónap, a késő ősz, a télbehajlás hónapja, az elengedés ideje.  Ebben a hónapban ünnepeljük azt az eseményt, amikor szent Anna felajánlotta, átadta leányát hivatásának. Elengedte, hogy saját útját járja, és nemcsak engedte, hanem tudatosan részt vett ebben az elengedésben: az enged fogalmához így társul az engedelmesség, a sorsba – a hívők szerint Isten akaratába – való szelíd és bölcs belenyugvás, elfogadás. Az engedés-engedelmesség feltétele az a hit, ami egy ilyen történet mögött felfénylik: a mindennapi emberi sorsok, helyzetek mögötti biztos, szilárd és örök transzcendens háttér hite. Enélkül nincs igazi, a felnőtt, érett emberre jellemző felelősségvállalás, szabadság, bölcsesség. Az emberi élet mögül hiányzó transzcendens bizonyosság híján csak relatív, múlékony és törékeny értékek, érdekek tudják irányítani az életet: és ezért a szabadság is csak illúzió.

A búcsúhoz, elengedéshez, odaadáshoz a szabadság ad erőt. Akkor és az tud elengedni, aki kapaszkodik is ugyanakkor: az örök rendbe, a mindenkor megtartó, nem változó igazság, szépség, jóság békét adó valóságába.

A női életsors kulcskérdése, hogy megtaláljuk-e ezt a kapaszkodót. Csak ennek erejében tudunk felelősséget vállalni saját életünkért, csak így tudunk hűségesen szeretni és így tudjuk rebbenés nélkül szemlélni a halált.

Sose mondd azt: „el-
veszítettem” semmiről,
mondd : visszaadtam.”3

 

1 1527-ből való kódex. idézi: Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium.

2 Gelence: Erdély, Háromszék, Kovászna megye (román: Ghelinta), a Kárpát-medence legkeletibb fekvésű katolikus temploma.

3 Fodor Ákos: Szabadság, In: Fodor Ákos: Lehet. Fabyen Kiadó, 1995. 50.o.